A regényeimben gyakran megjelennek a feldolgozatlan traumákból és kezelhetetlen érzésekből eredő "rossz" döntések. Gondoljunk a Kisujjeskü nyomozónőjére, aki jó sok mindenen megy keresztül, mire végre megtalálja az erejét. Ugyanakkor a jövőre megjelenő Teremtett látszatban is felfedezhetünk majd hasonló elemeket. De vajon miért ennyire fontos beszélni az érzésekről? És egyáltalán mit tudunk, mit tanulunk róluk? Hogyan képesek felülkerekedni rajtunk, és irányítani minket?

Mi tanulunk az érzésekről?

Ez a leírás a saját tapasztalataim és a nőkkel való lelki munka alapján készült.

Az érzésekről jellemzően annyit tudunk, hogy az emberi lét velejárói, vannak rossz és jó érzések, felülkerekedhetnek rajtunk, beleszólhatnak a döntéseinkbe, cselekedeteinkbe, és épp ezért jellemzően ki vagyunk szolgáltatva nekik. Ha tudományosan akarjuk megközelíteni, még azt is hozzá lehet tenni, hogy: pszichofiziológiai állapotok, amelyeket az agy és az idegrendszer különböző részeinek aktivitása és hormonális változások hoznak létre.

De behozhatjuk a nevelés kérdését is, ami a Kisujjeskü központi témája. Gyermekként ugyanis hamar megtanuljuk, mennyire terhesek az érzéseink a tekintélyszemélyeknek. Tegye fel a kezét az, akinek kicsiként biztonságos teret tartottak, amelyben őszintén, önazonosan, bátran megélhette a haragját vagy az elkeseredését. Mindeközben nem szidták meg, nem kiabáltak vele, nem állították sarokba, és nem ítélték el. Nem kapott olyan frázisokat, hogy a nagyfiúk vagy nagylányok nem sírnak, és nem érvénytelenítették a fájdalmát valami olyan szöveggel, hogy: ó, hát ez katonadolog!

Tudod, mi a valóság? Nyilván, hiszen valószínűleg te is ezt tapasztaltad, noha lehet, hogy még sosem tudatosítottad ezt magadban:

• az érzéseink terhesek voltak másoknak
• nem élhettük meg őket
• nem tanították meg nekünk, hogyan kapcsolódjunk hozzájuk, hiszen a szüleink sem tudták
• érvénytelenítették őket (visszajelzések vagy épp kimondott szavak üzenték, hogy nem érezhetjük azt, amit)
• felüllicitálták az érzéseinket (lehet, hogy ez neked rossz, de anyának még rosszabb, hogy így viselkedsz)
• ítéletekkel és bírálatokkal illették (ha ezt vagy azt érzed, ilyen meg olyan vagy)
• felelősség-áthárítással terheltek (a te hibád, te tehetsz róla)
• magunkra hagytak, hogy "főjjünk a saját levünkben", hiszen "rosszat csináltunk"
• az érzelmek kezelése végül egy automatikus, tudattalan reakció lett; egy olyan megoldási mechanizmus, amelyet ellestünk vagy örököltünk, mint az elfojtás

Tulajdonképpen elég sok példát lehetne ide hozni, de a lényeg, hogy megtanultuk elfojtani, letagadni, elhazudni, elrejteni az érzéseinket. Nem akartunk kapcsolódni hozzájuk. Mi lett ennek az eredménye? Pontosan így került ki a kezünkből az irányítás.

 A mindfulness egyik fontos tanítása

Tavaly részt vettem egy tudatos jelenléten (mindfulness) alapuló kognitív terápiás képzésen, amelynek fontos része volt az érzelmi tudatosság erősítése és az érzelmek kezelésének módjai. Sok fontos dolgot tanultunk, ám mind közül a legfontosabb számomra a következő volt: 

Minél inkább ellenállunk egy érzésnek, minél jobban igyekszünk elnyomni magunkban, annál intenzívebben fog tombolni. Ellenben, ha megtanuljuk elfogadni, sokkal hamarabb erejét veszti. Így ki tudjuk vezetni a külvilágba, és amellett, hogy nem tesz kárt sem a testünkben, sem a lelkünkben, kevesebb ideig fog kísérteni minket.

Ha visszaemlékszünk a Kisujjeskü nyomozónőjére, vele pontosan ez történt. Igyekezett elfojtani az érzéseket, nem tudomást venni róluk, épp ez okozta azt a sok kilengést, bizonytalanságot és "rossz" döntést, amit tapasztalt, amin keresztül ment.

Az érzelmek kezelésének 3 fő módja

Az érzések kezelésének három fő módját szokták emlegetni egyes szakirodalmak, viszont lehet említeni egy negyediket is. Az egyik a már jól ismert elfojtás, amikor az érzelmet lenyomjuk, félretoljuk, a szőnyeg alá söpörjük, elhazudjuk. Van a kifejezés, amikor tulajdonképpen kimondjuk, kivezetjük az adott érzést valamilyen módon - jellemzően destruktív módon -, viszont ez azért történik, hogy a maradék szintén elnyomásra kerülhessen. Illetve a harmadik a menekvés, amikor a figyelemelterelés eszközét vetjük be. Tulajdonképp elmenekülünk a valóság elől. Erre nagyon jó eszköz például az okostelefon, a tévé, a közösségi média és sorolhatnám.

Ugyanakkor mindezek mellett a cél az lenne, hogy nyomáscsökkenés következzen be, és ne egyszerűen kifejezzük az érzelmet, hanem tárjuk fel, fedezzük fel, fogadjuk el, majd engedjük el. Az elengedés témáját sok bosszúság szokta övezni, ugyanakkor talán épp azért, mert az intenzív érzelmi viharból akarunk az elengedés állapotába kerülni, vagy hisszük azt, hogy oda kell kerülnünk, vagy igyekeznek kényszeríteni minket, hogy oda kerüljünk. Én azt tapasztaltam viszont, hogy az elengedés a folyamat lezárása.

Az érzelmek feltárása

Sok esetben az érzelmekkel nem a jelenre reagálunk. Amikor azon kapom magam, hogy valami kis apróság nonszensz módon kiborít, akkor tudom, hogy nem a jelenben vagyok. Legalábbis a tudattalanom biztosan nem. Sokan sokféleképpen fejezik ki ezt a jelenséget, de a lényeg tulajdonképpen az, hogy az agyunk minden élményt elraktároz. Jellemzően azért dolgozik inkább a negatívakkal, mert ösztönösen túlélésre törekszik, próbál megvédeni minket.

Amikor egy régi élményhez hasonló történik a jelenben, benyomódik egy tudat alatti gomb, ez generál intenzív, kezelhetetlen érzéseket bennünk. Van egy nagyon jó példám erre. Az iskolában nekem nagyon sokat kellett tanulnom ahhoz, hogy egy adott szinten tudjam tartani a tanulmányi eredményeimet. Nem érdekeltek sem a reál, sem a humán tárgyak, bár a humánból jobb voltam. Ugyanakkor rengetegszer éltem meg azt, hogy "hülye vagyok". Azért van idézőjelben, mert ez volt a hitrendszer. Ehhez persze tapadt megszégyenítés, kudarc és sorolhatnám.

Felnőttként gyakran éltem meg, hogy az emberek hülyének néznek. Egyébként nem néztek annak, de mivel ehhez kapcsolódott egy sérülés, bennem így csapódott le.

Nagyon egyszerű példa, amikor a nőként ülsz a volánnál, és a párod valamilyen technikai dolgot próbál átadni, te meg kiakadsz rajta. Én is kiakadtam, és mindig lehurrogtam. Egyszer egy ehhez hasonló eset során azt mondta nekem, hogy ő csak segíteni akar, mert félt és szeret, és egyáltalán nem érti, miért reagálok így. Igazából én sem értettem. Őt tényleg a jószándék vezérelte, én meg azt éltem meg, hogy kioktat, mert én túl hülye vagyok a vezetéshez. Mi volt a valóság? A traumám kapcsolt be, az...

A düh, amit akkor éreztem, a páromon csapódott le, és azt hihetnénk, hogy neki is szólt, de valójában nem. A régi élmények elfojtott, fel nem dolgozott traumájából fakadó düh volt. Ez a példa is remekül mutatja, hogyan képesek irányítani minket - dróton rángatva - az érzéseink. Amint elkezdtem dolgozni ezzel a témával, elkezdett oldódni bennem a düh az ehhez hasonló szituációkban, és egyre kevesebbszer éltem meg, hogy valaki hülyének néz.

Az érzelmek elfogadása

Az érzelem jelen van. Ha elutasítjuk, elmenekülünk előle, csak tovább tart. A legjobb, amit tehetünk, ha elfogadjuk, hiszen már úgyis itt van. Az elfogadás témája - azt látom - minden embernek okoz némi nehézséget. Nemcsak az érzéseinket nem tudjuk elfogadni, hanem lassan már szinte semmit. Egyre több hadakozást, harcolást, méltatlankodást látok elfogadás helyett.

Nem véletlenül jelenik meg ez a téma újból és újból a regényeimben is. Bízom benne, hogy minél többet találkozunk egy adott üzenettel, annál inkább belénk ég. Persze onnan még hosszú út vezet a tudatossághoz, de ha megfogan egy gondolat a fejlődés vágya kapcsán, szerintem az már manapság félsiker.

Egy blogbejegyzés nyilván nem alkalmas arra, hogy konkrét megoldási technikákat adjon át (meg én sem vagyok pszichológus), ugyanakkor egy valami biztos: az elfogadáshoz kell az alázat. Persze bármikor dönthetünk úgy, hogy nem akarjuk ezt az utat járni, viszont érdemes mérlegelni, hogy vajon hová fog vezetni egyik és másik. Idővel az emberek nagy része rájön, hogy a harc és az ellenállás sosem megoldás. Néha viszont ez a felismerés túl későn történik meg.

A bejegyzést egy Vérszerződés idézettel zárnám:

A bejegyzésben megjelenő regények itt érhetők el: https://alomgyar.hu/szerzo/ludanyi-bettina